Cs.-nek csöpögtetni kellett a szemébe, és nagyon félt. Sári odakuporodott az apja lábához, és próbálta nyugtatni:
-Ne félj, Apa, nekem is kellett csöppenteni a szemembe! Nem fáj! Tessék, itt a Danika, majd ő megvigasztal! – és ezzel odaadta Cs. kezébe a plüsskutyát.

Sári a tetoválásomat nézi.

-Eszter-jel. – mondja. - Olyan szép, ahogy Eszter bent van abban a labirintusban. Én is akarok egy tetoválást!
-Majd ha nagy leszel. – felelem. – Ha befejezted az iskolát.
-Miért csak akkor?
-Mert a tetoválás kicsit fáj.

Ezen egy kicsit elmereng, hogy hogyan fáj, és mennyire fáj, majd később, este az ágyban sírdogálva mondja:

-Anya, én inkább mégsem akarok tetoválást! Azt akarom, hogy a hátam olyan maradjon mindig, mint most!

Sári újabban Maminak hív. Nem tudom, honnan vette, tőlem biztos nem hallotta, mert én nem annyira csípem ezt az „angolos” mamikázást. De ha így hív, hát így hív. A szépséghibája csak az a dolognak, hogy nem csak nekem mondja ezt, hanem a nagyanyjának, meg a keresztanyjának is… Így honnan tudjam, kit hív éppen?

Anyák napjára ezt a verset szavalta el nekem – hosszas unszolás után, mert úgy látszik, szereplés tárgyában az apjára ütött.

Móra Ferenc
Anyának

Álmomban az éjszaka
aranykertben jártam.
Aranykertben aranyfán
aranyrigót láttam.
Aranyrigó énekét
a szívembe zártam.
Ahány levél lengedez
szélringatta ágon,
ahány harmatcsepp ragyog
fűszálon, virágon
Édesanyám, fejedre
annyi áldás szálljon.

Az oviban – nem is értem – nem volt anyák napi ünnepség. Mondjuk, Sári amúgy is beteg volt (fülgyulladás), de basszus, a március 15-t, amit egy 4éves nyilván nagyon megért, meg bírták ünnepelni, egy olyan kedves ünnepet, mint az Anyák napját, nem. Pedig kedvem lett volna meghatódva bőgni, de nem…

Egyébként idén a mi anyák napunkra esett az „International Bereaved Mother’s Day”, amit talán úgy lehetne fordítani, hogy a Gyermeküket Elvesztő Édesanyák Napja. Hát igen – rólunk gyakran elfelejtkezik a világ…

Ma van 4 hónapja, hogy Esztert még utoljára biztosan éreztem. Mozgott. Akkorát rúgott belém azon az estén, hogy kicsit meg is ijedtem. Aztán másnap rettegtem, majd nem maradt semmi, csak a némaságba egy sikoltás.

Nem tudom, miért, de úgy érzem, mintha ez a fájdalom mindig bennem lett volna. Nem tudom megmagyarázni… de olyan természetes, olyan normális, hogy érzem. Mintha mindig is éreztem volna, mintha tudtam volna, hogy velem ez egyszer meg fog történni. Talán emlék abból az időből, amikor eldöntöttem, hogy milyen életet választok magamnak? Különben miért gondoltam volna legalább ezerszer arra, amikor Esztert éreztem mocorogni, hogy talán most érzem utoljára? Egy teljesen átlagos kismama voltam teljesen átlagos terhességgel – és akkor mi okom volt azt hinni, hogy ez a baba nem fog életben maradni?

Szóval ez a fájdalom volt, van, lesz -  örök, ebben biztos vagyok. Mert távolinak tűnik már az egész terhesség, mintha nem is én lettem volna, én sosem voltam olyan boldog, mintha csak egy filmet néznék – mert én ez vagyok, egy lyuk a hasam, a méhem kong az ürességtől, nincs ott semmi, csak a fájdalom. Mintha mindig is a temetőbe jártam volna, sosem volt másképp, nem lehetett másképp, és sosem lesz már másképp. Nem számít, mit hoz a jövő, ez a fájdalom marad. Majd megszokom, de marad.

Mert együtt lehet vele élni, hol jobban megy, hol rosszabbul.

Az oviban bárányhimlő fertőzés van, Sári ennek megfelelően azt –úgy tűnik- nem kapta el, ellenben valami megfázás-szerűséget sikeresen összeszedett. Azt vettem észre, hogy Sárinál a betegségek általában progresszív lefolyásúak, vagyis első nap (amikor orvoshoz viszem), alig-alig beteg (ez mellesleg most szerdára datálódott, és úgy-de úgy szétpakolta a szobáját, hogy öröm volt nézni), hőemelkedése van, kicsit köhög, meg folyik az orra. Az orvosnál rendszerint jókedvű, így persze nem is veszi komolyan senki a baját. Másnapra (jelen esetben tegnap) viszont rosszabbodik, és ez így megy még 1-2 napig, majd lassan javulgat. Egy betegség mindig 2 hét, mire teljesen (értsd: a mama meg a dédi szerint is) meggyógyul. Persze, 2 hétig ki tud a mai világban otthon maradni egy orrfolyós, de amúgy élénk gyerekkel? Mert ugye én nem, emiatt persze mindig szemrehányó pillantások követik a tetteimet. Így ne legyen magas a vérnyomásom.

Mert amúgy az (és ezzel a remek logikai fordulattal át is térhetünk rám), és ez a múltkori gasztrós vizsgálaton derült ki. Mert hogy olyanon is voltam, igaz, még februárban akartam menni, de csak mostanra sikerült időpontot kaptam. Sokat fáj a gyomrom újfent, ami persze stressz-tünet is, a hasmenésem (és a lassú, de biztos fogyás) is visszatért, ezért jónak láttam feleleveníteni ezen a vonalon is a kapcsolataimat. Ja, mindennek tetejébe Párizs óta szédültem is, de erre már tényleg azt gondoltam csak, hogy a fülem (amúgy nem, ezt a fülész mondta, mert ott is jártam). Szóval a gasztrós doki megmérte a vérnyomásomat, és valami 150 körül volt, ami magas. Így első feladat a vérnyomás napló vezetése. Azóta azért ilyen magasat nem mértem, de meg kell hagyni, 120 alattit sem. Általában 130 körüli a felső, és 90 körüli az alsó érték, ami mérsékelten magasnak mondható. Stressztünet, na.

De visszatérve a dokira, elküldött hasi UH-ra, mert szerinte a panaszaim inkább epések, nem gyomrosak. 2 éve nézték az epémet, akkor tiszta volt, de most… nos, találtak egy k*rva nagy követ, ami ezek szerint 2 év alatt nőtt oda. Frankó, mert így kalibráltam maga egy epehólyag-eltávolító műtétre. A műtét amúgy laporoszkópiás (ha minden jól megy), így nagyon nem viseli meg az embert, de azért akkor is egy műtét, basszus. Hiányzik még egy kis kórház. Persze, per pillanat nem kell ezen aggódnom, mert ad 1, még nem jelentkeztem be ad 2., a várólista legalább 2 hónap.

Epekővel nagyon gyereket sem érdemes tervezni, bár ez most még nem is aktuális, asszem.

Ja, azt meg már csak halkan teszem hozzá, hogy szerintem egyébként lisztérzékenységem van (erre az egyre még sosem vizsgáltak), mert ez egy csomó tünetemet magyarázná, többek között a halvaszülést is. Legalább is a google szerint. Mindegy, most egy vérképem úgyis bejutott a versenybe, szóval ha hiánytüneteim vannak, azon úgyis látszódik, és akkor majd jövő héten rákérdezek a dokinál erre is.

Szóval kezdem joggal úgy érezni, hogy engem tényleg nagyon b*szogat az élet. Nem elég, hogy milyen érzelmi hullámvölgyeken (amikben csak lejtmenet van, szerintem) megyek mostanában keresztül, még ez a hülye egészségem is cserbenhagy. Persze, ez már tényleg csak pont az i-re. De f*szkivan a k*rva életbe.

Néha jól esne csak úgy belekiabálni pár nagyon durva káromkodást a világba.

Lefekvéskor arról beszélgetünk, hogy Danika már elég büdi, ki kellene mosni.

S: Jó, akkor majd a Bogárral (másik plüsskutya) alszom.

A: Szerintem alvásig megszárad a Danika is.

S: Az jó lesz. Tudod, Anya, én szeretek a Bogárral aludni, de a legeslegjobb a Danikával, meg Anyával és Apával aludni.

Tegnap – 106 nappal Eszter halála után – kézhez kaptuk a boncolási jegyzőkönyvet. A jegyzőkönyv szerint a „holttest” kisfokú éretlenség jeleit mutatta, ill. a placentán minimális bevérzések és meszesedések voltak láthatóak. Mindezekre az orvos azt mondta, hogy nincs jelentősége, a placenta épp olyan volt, mint a 34. héten kellett lennie, és a „magzat” sem volt sem kisebb, sem fejletlenebb az ilyenkor normálisnál. Fertőzés, gyulladás nincs. A boncolóorvos megjegyezte, hogy nincs levegő a tüdőben (hát nem is értem, honnan lenne), így a halál oka oxigénhiány.

Ennyi. 1,5 oldal az egész jegyzőkönyv, az első és utolsó hivatalos dokumentum Eszter létezéséről, bár a neve természetesen sehol nem kerül megemlítésre.

Közben az én eredményeim is elkészültek – minden tökéletes (hormon, immunológia, vérkép nagyjából), semmi nem utal arra, hogy a testem kidobna magából egy kisbabát. Az orvos szerint ez jó jel, mert így nyugodtan (???) állhatok elébe a következő terhességnek, tudván, hogy egészséges vagyok.

Ezzel a történet lezárult, már nincs mire várni, már biztosan nem fog semmi más kiderülni.

De hogy én mikor tudom lezárni, arról sejtelmem sincs.

Zorka 3 éves korától küzdött a rákkal. Anyukája mindent megtett érte, ami emberileg megtehető, de talán még többet is. Mégis, Zorka tegnap meghalt, 7 és fél éves korában. Remélem, ott van, ahol már nincs több fájdalom, szenvedés, szomorúság. Nyugodjon békében.

Nahát, elmentünk, haza is értünk egyben. Gazdagabbak lettünk 6 db kicsi, 1 nagyobb Eiffel-toronnyal (az igaziban is voltunk, de erről majd később), igazi „minkkészlettel” Sárinak, plusz „hajkészlettel” szintén a nevezettnek, egy rakat élménnyel, és én személy szerint valami rejtélyes szédüléssel, ami szinte állandó, szerintem a fülem miatt (légnyomás a gépen), és a tököm ki van már vele, hogy folyton valami bajom van.

Párizs nagyon-nagyon… értem már, miért mondják, hogy vagy London, vagy Párizs. Nekem személy szerint mindkettő, de valóban Párizs a szebb. Azt hiszem, minden highlightot láttunk, de ahhoz, hogy minden leülepedjen, kellene még egy kis idő. 4 nap nem volt sok, lejártuk a lábunkat, de –köszönhetően Zs-nek (barát & idegenvezető) minden „must” és „should have”, sőt néhány „nice to have” is belefért. Nélküle amúgy szerintem még mindig a metróban keresnénk a kijáratot. Persze, már felsorolni sem tudnám, mennyi élmény ért, de az tuti, hogy nem amerikai turista módra néztük a várost. Zs. persze egy csomó adalék infót is tudott Párizsról, ami nincs benne az útikönyvekben, így még érdekesebb volt az egész. Egy nép, aki már többször megdöntötte az uralkodó osztályát, egy város, ahol egyszerűen mindenki stílusos… valami ilyesmi az első benyomás.

Szóval alapvetően jól éreztük magunkat. Persze, minden örömben van üröm. Ha Eszter élne, még jó ideig nem mehettem volna el Párizsba. Mondhatnám úgy is, hogy Eszter halála juttatott ehhez az úthoz. Persze, ez így barbárul hangzik. Egész Párizst, a világ összes városát odaadnám, hogy ő itt legyen. De nem lehet, és ezen akkor sem segítek, ha én mégsem megyek el. De a hiánya a legváratlanabb helyeken vág mellbe, és ez Párizsban is így volt. A belem kiköpöm, amíg felérek az Eiffel-torony második szintjére, és eszembe jut, hogy Eszter nélkül lépcsőzöm. A design-babacuccok… stukkók, gyereket tartó anyák a reneszánsz képeken… ez a fájdalom nem múlik el soha. Nem lesz kisebb, soha, semmitől. Mit tehetek mást, mint hogy megtanulom elviselni?

Sári (szomorkásan): Nagyon szeretlek, Anya!
A: Én is nagyon szeretlek, de ezt nem kell ilyen szomorúan mondani.
S: Azért mondom szomorúan, mert az Eszter meghalt.
A: Igen, ez valóban szomorú dolog. De az, hogy Te szeretsz engem, nekem nagyon nagy boldogság, úgyhogy annak nagyon örülök.
S (mosolyogva): Jó.

Már 3 hónap eltelt. Negyedév. 13 hét. 91 nap. 2180 óra. 130 800 perc. 7 848 000 másodperc. Kb. 2 616 000 levegővétel, és 9 156 000 szívdobbanás. Az enyém. Az övé – néma csend.

Ennyi idő alatt eltelik egy évszak. Ennyi idő alatt egy petesejtből és egy spermiumból egy mindenféle szervet kinövesztő magzat lesz. Magyarországon megszületett kb. 22 000 gyerek, ebből kb. 110 halva. És ebből legalább az egyiket Eszternek hívták.

3 hónap telt el…

Írt Sári egyik bölcsis társának anyukája, hogy jönnének locsolni. Szeptemberben találkoztunk utoljára, már volt egy kis hasam, úgyhogy nyilván rákérdezett, hogy persze csak akkor, ha a babával fogadóképesek vagyunk.

A főnököm egy katalógust mutogatott, amiben egy hasra szerelhető mp3-lejátszót reklámoztak. Pocakzene*. (*Azon a csütörtökön a hasamra tettem a fülhallgatót, benyomtam valami tré számot, és feltekertem a hangerőt.)

A munkatársam nagy hanggal mesélte, hogy a bátyja barátnője a 9. hónapban van, és most lesz az esküvőjük. Az apja így kommentálta: teheneket kipöccenteni szép ruhába…

A másik munkatársam észrevette a tetoválásomat. Megengedtem, hogy megnézze. „E?” – röhög. - „Az meg mi?” „Eszter.” – mondom halkan. (Később felhívott, és bocsánatot kért.)

Egy régi osztálytársnőm (és mondjuk, barátnőm) a 6. hónapban van. Állandóan skype-olni akar. Én meg nem válaszolok. Francnak sincs kedve vele beszélni. A terhességről, gyerekről nem tudnék őszintén érdeklődni, másról meg mi a lószart mondjak neki?

3 hónap telt el.

Megjártam egy rakat vizsgálatot (vérvételek, neurológus és MR – zsibbad a jobb oldalam, pszichiáter), egy csomó alternatív helyet (akupunktúra, kineziológus, családállítás) és semmivel sem lettem okosabb. Egy görcs vagyok. A gyomrom folyton fáj, valószínűleg a zsibbadás is a lelkiállapotom következménye, gyógyszert szedek a refluxra, de a neurológus szerint nyugtató vagy antidepresszáns kellene.

3 hónap telt el.

Nem tudom elképzelni, milyen lenne az életem a 3 hónapos Eszter mellett. Nem tudom elképzelni őt 3 hónaposan. Már nem tudom (vagy sosem tudtam?) őt elképzelni élve, mert ha akartam, csak Sárihoz tudtam viszonyítani, pedig ő nem Sári. Joga lenne a saját képzetekhez. De neki ez nem adatott meg - ha rá gondolok, csak a textilpelenkába csomagolt kis testét, vagy a koporsóban fekvő Esztert látom. Még fel tudom idézni az arcát. Még néha érzem a fantom-rúgásokat, de már nem kapok a hasamhoz. A hasamat már soha nem fogom meg.

3 hónap telt el.

Vágynom kellene egy gyerekre? Egyenlőre el sem tudom képzelni, hogy valaha is terhes tudok lenni még egyszer! Nem gyerek kell! Nekem Eszter kell! Lesz majd olyan, hogy már nem hiányzik, hogy már nem mindenáron őt akarom pótolni?

Tudom, még csak 3 hónap telt el.

Ma reggel látom, hogy az oviba új rajzok vannak kirakva. Mindig meg szoktuk nézni őket, bár kétségtelen, hogy Sári nem tartozik a legügyesebbek közé. Sebaj, egyrészt, mert ezt természetesen nem éreztetem vele, másrészt meg ő az egyik legkisebb, és szerintem őt sem zavarja, hogy nem tud olyan szépen rajzolni, mint mondjuk az 5 évesek.

Szóval odamegyünk, keressük Sáriét, de a perec-jelű rajz nincs sehol. Kérdezem, rajzolt-e, mondta, persze, de láttam, már majdnem sír, hogy az övé nincs ott. Na, megkérdeztem az óvónőt, hogy mégis mi a fene van a gyerek rajzával… hebegett, habogott, hogy hát biztos a másik óvónő elfelejtette kirakni, aztán elővett egy egész kupac rajzot, amit nem raktak ki. Ezek szerint nem csak Sáriét… Most azt hagyjuk, hogy az is elég gáz lenne, ha egy-két gyerek rajzát szimplán elfelejtenék kirakni, de az milyen már, hogy így szelektálnak a rajzok között? Gondolom, az ügyesebbekét kirakják, a kevésbé szépeket meg a fiókba…

Nem, egyszerűen egyetlen egy olyan érvet nem tudok felhozni ennek a hozzáállásnak a mentségére, szerintem pedagógiailag egyáltalán nem helyes, hogy a kirakással „díjazzák” azt, aki ügyesen rajzol. De aki kevésbé ügyes, azt ezzel a megkülönböztetéssel maximum arra fogják tanítani, hogy neki nem érdemes rajzolnia, mert az övé úgysem kerül ki.

Természetesen, miután felhívtam az óvónő figyelmét arra, hogy Sári elszontyolodott, hogy az ő rajza nincs ott, valószínűleg ki fog kerülni. Nem tudom, csak az övé-e, akinek hisztis az anyja, vagy mindenkié?

A dolog másik vetülete maga a rajzolás dolga. Nem tudom, egy 4 évesnek mit kellene tudni rajzolni, de kétségtelen, hogy Sári önálló, nem irányításra készített rajzai nem felismerhetőek. Általában véve is csak firkál, kevés színt használ, és itthon szinte sosem rajzol. Mint ahogy más „kreatív” elfoglaltságot (pl. gyurmázás, festés, legózás) is viszonylag ritkán művel. A mesélés, szerepjáték az mehet kifulladásig, és abban tényleg nagyon változatos, és ötletes dolgot talál ki, de a hagyományos alkotótevékenységben nem jeleskedik. Viszont ha ilyenekkel elveszik a kedvét, akkor nem is fog.

Biztosan írtam már – ha nem itt, akkor valahol máshol a világhálón, hogy az is egy nagyon fájó pontja Eszter halálának, hogy ezzel tulajdonképpen a létezése negligálódott – mármint másoknak, persze. Én akkor sem vagyok hajlandó úgy tenni, mintha nem is létezett volna, és akkor sem vagyok hajlandó „baba”-ként emlegetni, ha hivatalosan nem is nevezhettem el. A neve az övé, nem lesz másé sohasem. Ő örökké velem lesz (akármilyen giccsesen is hangzik ez).

Úgy éreztem, ennek az „örökké velem”-nek valahogy mementót kell állítanom – kézenfekvőnek tűnt egy tetoválás. J. megrajzolta, bevittem egy stúdióba, és tegnap a hátamra tetováltattam egy kb. 8 centis E-betűt, amiben egy baba van, és az egyik száráról elszáll egy pillangó. Nagyon be voltam tojva, hogy mi lesz, de végül is nem volt különösebben fájdalmas. Inkább csak kellemetlen, kb. mint egy kozmetikai kezelés. Most kenegetni kell, remélem, nem lesz nagyon gusztustalan az elkövetkezendő 3-4 napban. A tetoválás persze örökre rajtam marad, és mindig emlékeztetni fog Eszterre, és arra, hogy az álmaink egy pillanat alatt széttörhetnek.

Kiegészítésként  a tegnapi bejegyzésemhez álljon itt egy fordítás (legjobb tudásom szerint). A kedvenc blogomban olvastam, köszönet érte. Akár én is írhattam volna.

„Új normálisságom”

- Normális, hogy könnyek vannak minden mosolyod mögött, amikor rájössz, hogy minden fontos családi eseményről valaki, aki fontos, hiányzik.

- Normális állandóan újraélni azt a napot.

- Normális, hogy az megtört szívem miatt életem minden boldog eseménye tartalékol egy szorosan a boldogság mögött osonó szomorúságot is.

- Normális megbámulni minden babát, aki akkora lenne, mint az enyém. Aztán megpróbálni elképzelni őt ebben a korban, de ez nem sikerül. Aztán arra gondolni, hogy egyáltalán miért fontos elképzelni őt így, amikor ez sohasem fog megtörténni.

- Normális úgy elmesélni a gyereked halálának történetét, mintha ez egy teljesen hétköznapi esemény lenne, majd látni a sokkot a másik szemében, hogy ez milyen szörnyen hangzik. Aztán rájönni, hogy igen, ez a történet már a „normálisságom” része lett.

- Normális, hogy minden évben nehéz feladat, hogy hogyan tiszteld meg a gyermeked születésnapját, és hogy hogyan éld túl ezeket a napokat.

- Normális, hogy némelyek félnek kimondani a gyerekem nevét.

- Normális, hogy biztosítani akarom, hogy mások is emlékezzenek rá.

- Normális, hogy a temetés után mindenki folytatja az életét, de mi gyászolni fogunk örökké.

- Normális, hogy hetekkel, hónapokkal, évekkel a veszteség után a gyász néha rosszabb lesz, nem javul.

- Normális, hogy nem értjük meg azokat, akik a saját bármilyen veszteségüket a miénkhez mérik, csak akkor, ha ők is egy gyereket vesztettek el. SEMMI nem hasonlítható ehhez – még akkor sem, ha a gyermeked a föld legtávolabbi pontján van. Elveszíteni egy szülőt szörnyű – de eltemetni a saját gyerekedet nem természetes!

- Normális, ha megpróbálok nem sírni egész nap, mert tudom, hogy a mentális egészségemnek ez nem tesz jót.

- Normális rájönni, hogy mégis egész nap sírok.

- Normális, ha mindennel és mindenkivel türelmetlen vagy.

- Normális egy új barátság egy másik gyászoló anyával, együtt sírunk és együtt beszélünk gyermekünk elvesztéséről és az új életünkről.

- Normális azon tűnődni, hogy amikor találkozol valakivel, mit fogsz neki mondani? Hogy 3 gyereked van, vagy 2? Valószínűleg sosem látod ezt az embert többet, így nem érné meg elmagyarázni, hogy az egyik gyereked az égben van. És ha el akarod kerülni ezt a problémát, és azt mondod, hogy 2 gyereked van, rosszul érzed magad, hogy megtagadtad a babádat.

- Normális a tudat, hogy soha nem fogom magam túltenni ezen a veszteségen, sem ma, sem egymillió év múlva.

- És végül, normális elrejteni mások elől ezeket a dolgokat, amelyek számodra normálissá váltak, hogy mindenki körülötted azt hihesse, hogy „normális” vagy.

Tegnap valamit beszóltam Cs.-nek, amin ő valószínűleg joggal kiakadt, és egész este pokróc volt. Reggel rákérdeztem, hogy bal lábbal kelt-e fel, mire közölte, hogy már úgy is feküdt le, és csak meg akarta mutatni, hogy hogyan viselkedem én vele.

-Ha majd egyedül maradsz, akkor majd elgondolkodsz rajta, hogy miért nem tudsz normálisan viselkedni. – mondta.

-Majd ha normális dolgok történnek velem, akkor normálisan viselkedem. – feleltem, majd később újra felkentem a szemfestéket.

Egyébként szerintem általában – ahhoz képest, ami történt velem, egész normálisan viselkedem. Néha magam is meglepődöm magamon, hogy minden nap fel tudok kelni, levegőt veszek, fogat mosok, sminkelek, dolgozom, hazamegyek, Sárival vagyok, eszem, alszom, látszólag élek. Szerintem aki nem ismer, az nem is venné észre, min mentem keresztül. Nem bőgöm el magam mindenen, nem zárkózom be a szomámba, nem viselkedek szélsőségesen, nem iszom, nem drogozom… Persze, ez csak látszat, de mi értelme lenne nem fenntartani a látszatot? Ettől még ugyanúgy csak vagyok, létezem, de nem élek. Közben telnek a napok (egészen pontosan 11 hét és 6 nap), és van olyan már, hogy nem számolom, mennyi. Aztán történik valami – egy álom, egy érzés, egy meggondolatlan beszólás, vagy csak az, hogy ráállok a mérlegre, és napokig kapkodom a levegőt a normálisság sminkje mögött, és dübörög bennem az indulat, a miért én, a nem-ért-meg-senki-de-a-legjobban-az-fáj-hogy-te-sem érzése.

Igen, tudtam, hogy eljön ez is: amikor én még mindig egyhelyben toporgok, miközben ő már talán elfogadta. Ő már látja a jövőt, miközben én 5 percnél előbbre képtelen vagyok gondolkodni.

Ha minden normálisan történt volna, Eszter ma lenne 6 hetes. Ma lépne át az újszülött-korból a csecsemőségbe. Lehet, hogy már mosolyogna. Hízott volna 1 kilót. Kitöltené minden percemet.

De nem történtek normálisan a dolgok. A tetteim helyett minden gondolatomat tölti ki. A babakocsiban tologatás helyett a tetoválószalonba sétálok, hogy magamra varrassam a nevének a kezdőbetűjét. Igen, nem vagyok normális. De az életem sem normális.

Cs. aztán írt egy sms-t délelőtt. Kvázi bocsánatot kért, de mégsem. Igen, hozzám most türelem kell. Biztos nem könnyű most velem, nem hibáztatom. De ezen most nem tudok változtatni. Többet most nem tudok, csak létezni. Úgy érzem, ez is elég nagy teljesítmény a részemről.

Sári tegnap házifeladatot kapott az oviban: gyakorolnia kell az öltözést. Az óvónők szerint a gyerek ugyanis itthon körül van ugrálva, és ezt várja el az oviban is - hiába, ugye. Ennek eredményeképpen mindig ő az utolsó, aki kiér az udvarra, gondolom, mondják is neki eleget, hogy jajj, de lassú, meg ilyenek. Ennek személyiségromboló hatásait gondolom, nem kell ecsetelnem, de ami a legszomorúbb, hogy az óvónőknek sajnos igazuk van. Sári valóban lustácska, azt várja (mindenben, nem csak az öltözésben), hogy valaki segítsen, de leginkább, oldja meg helyette. 4 felnőtt van körülötte, minden figyelem középpontjában van, nem csoda hát, ha ki van nyalva a popsija.

Úgyhogy tegnaptól terror van. Mert Sári amúgy ügyes (lenne), tud öltözni, csak kényelmesebb, ha anya, apa, mama, dédi öltözteti. De tegnap óta már nem... emiatt kb. fél óráig húzta a gumicsizmát, amikor mentek ki locsolni, és közben nyígott, de végül csak felhúzta. Persze, a reggeli rohanásban sutba dobtuk a szabályokat, viszont a cipőét nagyon ügyesen egyedül vette fel! Szóval alakul ez, csak hát nekünk is problémáink vannak a következetességgel.

Sári meg menthetetlenül fel fog nőni, akármit is csinálunk, csak kérdés, hogy önálló, magabiztos felnőtt lesz-e, vagy olyan, aki nem bír szembenézni a problémáival. Mert szerintem ez éppen itt, az öltözésnél, elpakolásnál, evésnél, játéknál, rajzolásnál kezdődik.

Annyi minden történt velünk a napsütéses hosszú hétvégén, hogy kezdenek foszladozni az emlékek, de a lényeg végül is az csak, hogy nagyon jók voltak az első igazi tavaszi pihenőnapok… kár, hogy csak négy volt belőle.

Szombaton meglátogattuk K.-t és R.-t a nagy nyugaton (Bécs mellett). A két kiscsaj rögtön játszani kezdett, olyan aranyosak voltak együtt. Aztán elmentünk egy játszóházba, ami hatalmas, van minden, de nem lógtunk ki a tömegből, ui. német szót viszonylag keveset hallottam… Hát itt kibújt a szög a zsákból, és közös erővel megállapítottuk Cs.-vel, hogy Sári azért eléggé betoji. Cserébe mondjuk ügyetlen is, szóval azt hiszem, ez így jobb kombináció, mintha ügyetlen lenne, ámde vakmerő… Szinte semmire nem mert felmenni, lecsúszni, bemászni. Amit nagyon élvezett, az a 4 év alattiaknak szánt játszórész, ahol volt egy óriási labda medence. Na, abban jól elvolt. Meg a trambulin, de azon is kb. 5 centiseket tud ugrani. Pedig itt tényleg volt mindenféle játék, esküszöm, még mi felnőttek is felmentünk mindenre.

Este aztán a lányok együtt akartak aludni, persze, ezt is Sári vétózta meg végül, pedig olyan édesek voltak, ahogy feküdtek egymás mellett az ágyban. Mi felnőttek meg megittunk 3 üveg bort, azt hiszem, elég oldott volt a hangulat…

Vasárnap délelőtt egy nagyon sétáltunk a közeli erdőben, ibolyát szedtek a hölgyek (meg botokat, meg kavicsokat), aztán ebéd után még kiugrálták magukat a helyi cukrászda játszótermében, amit mi szülők egy monitoron keresztül figyelhettünk. Sári persze nem akart hazajönni, azóta is emlegeti R.-t, hogy neki milyen jó barátja, és hogy mennyire szomorú, hogy el kellett jönni a játszóházból.

Gergő 6 és fél hónapos, korrigáltan 4. Igen, Gergő korábban született 11 héttel, 1300 grammosan. Most 7 kiló, olyan, mint egy labda, és kb. 50%-ban anya, 50%-ban apa … ami azt jelenti, hogy Gergő minden bizonnyal hajlani fog a kompromisszumokra.

Amikor Gergő megszületett, nagyon megijedtünk. Gergő szülei már régóta vágytak egy kisbabára, sokáig eredménytelenül próbálkoztak, és amikor végre úgy tűnt, hogy teljesül az álmuk, Gergőnek meg kellett születnie… szerencsére Gergő igazi kis hős, koraszülött-számítások szerint gyorsan (6 hét után) hazakerült a kórházból, ahol mindenféle tipikus és veszélyes baj elkerülte. Gergő úgy néz ki, hogy jól van, és talán nem is olyan sokára ez az egész koraszülött-hercehurca már csak egy emlék lesz – inkább jó, mint rossz, mert Gergő itt lesz a szüleivel, egészségesen, vidáman és boldogan.

Amikor Gergő megszületett, és mi nem sokkal később megtudtuk, hogy Eszter lakik bennem, viccelődtünk, hogy a lányunk férje már meg is van – egy gonddal kevesebb. Aztán amikor Eszter meghalt, és én ott ültem a frissen vásárolt játszószőnyeg és a Manduca felett, tanácstalanul, hogy mi a fenét csináljak vele, arra gondoltam, hogy Gergő az egyetlen ezen a Földön, akitől nem sajnálom… így hát elküldtem neki, úgy tudom, azóta is használja.

Gergővel együtt szilvesztereztünk, igazán jól viselte a bulit, leszámítva, hogy sűrűn kellett etetni, de ha azt vesszük, korrigáltan akkor még csak 1,5 hónapos volt…

Gergő volt a legfiatalabb Sári szülinapi buliján, amit igazán jól viselt, mert csak figyelt nagyon okosan, és egyáltalán nem zavarta a felfordulás.

Gergő volt az első kisbaba, akit Eszter halála után kézbe mertem/tudtam venni.

Gergő mosolygós kisbaba, de rám egyetlenegyszer sem nevetett, pedig bohóckodtam neki eleget. Mindenkire, a szüleire, Cs.-re, és egyéb emberekre is boldogan mosolygott, de amikor rám nézett, elkomorodott. Nem mérgesen, hanem inkább bölcs szomorúsággal nézett a szemembe. A babák minden titkok tudói. Azért nem mosolygott, mert ismerte a fájdalmamat.

Remélem, hogy fogunk mi még együtt nevetni – már csak azért is, mert Gergő lesz az én keresztfiam.

Húúú, annyi minden kavarog bennem... de egyenlőre igyekszem tényszerű maradni.

Sári holnap lesz 4 éves. Megtartottuk a szülinapi bulit még szombaton, azt hiszem, remekül sikerült. Végül egy kivétellel minden vendég el tudott jönni, a gyerekek - és a szülők is - szerintem jól érezték magukat. Sári természetesen meghívta azt a kislányt, akinek mindenórás az anyukája... mit mondjak, nem voltam boldog, de ez van. Szegény csaj eléggé meglepődött, amikor kiderült, hogy én is és K. is (akik 2,5 órát autóztak, hogy itt lehessenek, itt is külön köszönet érte) elveszítettük a babáinkat. Na, ez a nő többet biztos nem kérdezi meg senkitől, hogy van-e kistesó, ui. nálam is, és K.-nál is jól bekérdezett... Ok, nem tudhatta, nyilván nem úgy mutatsz be valakit a másiknak, hogy "helló, ő K., és meghalt a kislánya. Ja, és nekem is.". Azt hiszem, nem is nekünk volt rossz a dolog, hanem neki, amit persze megértek, de ez már tényleg nem az én problémám.

Gyakorlom ám kimondani: nem az én problémám... de erről majd máshol és máskor...

Időben akkor most visszaugrunk az időben 1 hetet...

Táppénzem utolsó hétvégéjét Sümegen töltöttük, hármasban. Nagyon jó, nagyon felszabadító hétvége volt, legalább is amíg ott voltunk (de a hazatéréses rossz érzésem már elmúlt, így nincs értelme leírni). Nagyon mély és tartalmas beszélgetésünk volt Cs.-vel erről az egészről, amin keresztülmentünk (és itt nem csak Eszterre gondolok), egészen más szemmel nézem azóta magunkat. Sári is jól érezte magát, neki is kellettek már a szülei.

Hétfőn visszaálltam a munkába. Sokkal jobb volt, és jobb is, mint amire számítottam. Persze, a munka minősége, és a belőle fakadó frusztrációk ugyanúgy jelen vannak, de most már tényleg leszarom. A hét pedig gyorsan elszállt, szóval ha más előnye nincs is, ez mindenképpen pozitívum. Teljen csak az idő, már messze akarok kerülni az elmúlt hónapok fájdalmától.

Vasárnap családállításon voltam. Erről többet nem írhatok, nem is akarok. Annyi csak, hogy megértettem, rendszer van a dolgokban. Ennyi.

És vasárnap reggel megjött a menstruációm. Ez nem töltött el rossz érzéssel, inkább örültem neki. A testem újra működik, és ez az első lépés. A lelkem pedig hamarosan követni fogja. Már nem gondolok minden percben Eszterre, és az elvesztésére. Persze, fáj, és nagyon hiányzik, és a fájdalom gyakran előjön, akkor utat is engedek neki, de már tudom, hogy ez "csak" a fájdalom, ez nem én vagyok, és ami legfontosabb, ez a fájdalom nem Eszter!

Eszter mi? Ha behunyom a szemem, akkor egy méhecskét látok, aki hol ott van, hol elrepül. Néha visszajön hozzám, néha csak a zümmögését hallom, néha azt sem. Nem akarom lecsapni, megfogni, de azt sem akarom, hogy megcsípjen - bár, ha nem piszkálom, akkor nem bánt. Csak ott van - repked, vagy megpihen. Az én méhecském, szeretném, hogy velem legyen, de nem tartóztathatom, ha menni akar.

Kedvenc blogomon ezt írták: "Ő a Holdból van. Sőt, ő a hold. Könnyedén függ felettünk minden éjjel, és minden nap rendszeresen eltűnik, hogy aztán újra megjelenjen, fényesebben és közelebb hozzánk, mint előtte."

Sári mostanában elkezdte mondogatni, hogy a másik kistestvérét Zsófinak fogják hívni. Mondtam neki, hogy egyrészt van már Zsófi a családban, másrészt még nincs a hasamban baba, de ha lesz is, akkor sem biztos, hogy lány lesz.
S: De az már sosem lesz az Eszter!
A: Igen, sajnos az Eszter már sosem lesz a hasamban.
S: Mert ő meghalt.
A: Igen.
S: Senkinek nem akarom elmondani, hogy meghalt.
A: Miért?
S: Mert ez olyan szomorú.
A: De elmondhatod!
S: De nem akarom!
A: Nekem sem akarod elmondani?
S: Neked sem.
A: Miért? Félsz, hogy akkor anya is szomorú lesz?
S: Igen, félek, hogy akkor Te is szomorú leszel.
A: Pedig én azt szeretném, hogy mindig mondd el nekem, ha valami bánt. Akkor én pedig megpróbállak felvidítani. Megígéred, hogy elmeséled anyának, ha szomorú vagy?
S: Megígérem.